.

.

2017. október 1., vasárnap

Milyen külföldiként angolt tanítani Brazíliában

Már lassan két éve próbálom brazil társaimnak felfedni az angol nyelv szépségeit - több, kevesebb sikerrel.

Ez a poszt két év tapasztalatát foglalja össze. Ebben benne lesznek a saját próbálkozásaim, az itteni tanulási szokások és oktatási kultúra megismerése, valamint, hogy Brazíliában ki tekinthető jó és link tanulónak és egyáltalán, ez utóbbiaknak mi az értelmezése.

Két évvel ezelőtt, amikor elkezdtem magán angol órákat adni, egy viszonylag elég egyszerű képlet élt a fejemben, hogy mit és hogyan fogok magyarázni az órákon. Bemelegítésnek egy kis társalgás, aztán jön egy kis elmélet (nyelvtan) majd gyakorlás, aztán hallás utáni szöveg (You Tube videók, vagy más hanganyag), ez utóbbit megbeszéljük, majd befejezésül ismét beszélgetés, kérdezz-felelek. A diák hazamegy, megcsinálja a kemény egy oldalas házit (ezt majd később növeljük persze) ha valami nem megy akkor ismétlünk,
és így haladunk leckéről leckére, hétről hétre.

Kábé ez volt a fejemben, én is jártam magántanárhoz angol órára (a fél gyermek- és fiatalkoromat különórákon töltöttem) így megvolt a minta, ráadásul mivel nem egy tanárhoz volt szerencsém mire főiskolára kerültem, így több fajta tanítási módszert is volt alkalmam megfigyelni. Sőt, olyan is előfordult, hogy nem működött a tanulás a magántanárral - ekkor keresnem kellett egy másikat. Ha jól számolom kábé tíz magántanárral volt szerencsém együtt tanulni; az angolon kívül jobbára a felvételi tantárgyakhoz kellett extra segítség.

Amit az elmúlt két évben meg kellett tanulnom (és bele kellett törődnöm), hogy a fenti módszertant kábé úgy egészében el is felejthetem, ha itt meg akarom tartani a diákokat. Követelni persze bármit lehet, és én próbáltam is, de sok haszna nincs, ha az emberek egy olyan társadalomban nőnek fel, ahol mindent meg lehet még egyszer (százszor) beszélni,  ahelyett, hogy első szóra azt csinálná amit a másik mond, ha nincsenek betartandó szabályok az élet egyéb területén (sem), és ha maga az iskolarendszer sem követel általában túl sokat. A motivációról nem is beszélve, pedig az aztán lenne bőven, csak sajnos mindig az utolsó pillanatban bukkan fel, amikor már minden tegnapra kellene...

Tehát, aki esetleg arra adja a fejét, hogy (a magyar oktatási rendszeren edződve) angolt szeretne oktatni Dél-Amerika ezen országában, akkor számoljon a következőkkel:

1. A pay-as-you-go vagyis a "csak azt fizetem amit letanulok" rendszer itt csak akkor működik, ha valakinek már rengeteg diákja van és a költségvetése nem érzi meg ha a tanuló időről időre nem jön el órára. Egyébként felejtős, mert a tanulók 99%-a órakezdés előtt 5 perccel mondja le általában az órákat, már ha lemondja. Utólag el lehet kérni az elvesztegetett óradíjat, de pénzügyi vitába inkább ne keveredjünk itt, ha lehet...(lásd fenti bekezdés: "...az emberek egy olyan társadalomban nőnek fel, ahol mindent meg lehet még egyszer (százszor) beszélni...")

2. Ezt elkerülendő, nemcsak a havi előre fizetés javasolt, hanem írásos megegyezés is arról, hogy mi történik a lemondott órákkal és a be nem jelentett hiányzásokkal. Változó, hogy ki mennyire megbízható, de ez csak akkor derül ki, amikor fizetésre kerül a sor. Van, akinek teljesen természetes, hogy az 5 perccel az óra előtt lemondott órát nem tekinti kreditnek, de van, aki a tanárt az ő szolgájának tekinti és csak azért hajlandó fizetni ami neki megfelel és akkor, amikor megfelel. Na, az ebből eredő vitákat egy írásbeli megállapodás ügyesen át tudja hidalni. 

3. A házifeladat számonkérésére általában egy szerencsétlen, boci tekintet a válasz. Ő tudja, de nem volt ideje, már megint. Van olyan felnőtt, aki egyenesen úgy kezd neki az angoltanulásnak, hogy neki márpedig nem lesz ideje házira, ezt tisztázuk már az elején. Ez legalább tiszta sor, a többiek viszont jönnek a kifogásokkal és ekkor kell észnél lenni, mert nekem ugye nem az az érdekem, hogy elijesszem a tanulót, akár gyerek, akár felnőtt.

Egy brazilt nem tanácsos szigorúan, szemtől szemben számonkérni. Eredményt nem fog elérni vele az ember, azt viszont igen, hogy az illető borzalmasan kínosan fogja érezni magát, és a szégyen az elmaradt házi miatt csak növekedni fog hétről hétre, egészen addig, amíg a tanuló inkább úgy dönt, hogy ez neki túl kínos és inkább nem jön. A hülye kifogásokról már nem is beszélve, az meg rám nézve zavaró, hogy ennyire ostobának néznek.

4. A fenti pontból nagyon sok minden következik. Az anyaggal való otthoni foglalkozás hiánya miatt, sokkal-sokkal több ismétlésre van szükség, és így a fókusz nálam inkább a kommunikáción, a használható angolon van. Tehát minden órán el kell mondania a (kezdőbb) diáknak egy gyors bemutatkozást, hogy milyen volt a hete, mit fog csinálni a hétvégén, mit gondol erről vagy arról. 
El kell fogadni azt is, hogy az ismétlés sokszor a stagnálást is jelenti, mivel heti 1 órában (házi nuku, Netflixen a filmeket nem állítjuk be angol nyelvűre, You Tube mintha nem is létezne, rádió sem stb...) nem sokan tanultak még meg nyelvet, és ezt folyamatosan próbálom megértetni a tanulókkal is - sokszor hiába. A válasz csak egy sóhaj és a jól ismert boci tekintet.

5. Azért legyenek bizonyos szabályok: a tanulót, aki eljön órára füzet és toll (ceruza) nélkül, levágja magát a székre, keresztbe fonja a karjait és várja a csodát, nem árt felvilágosítani arról, hogy ez így nem biztos, hogy gyümölcsöző lesz, és legalább az alapfelszereléseket hozza magával. (Az udvariasság és a kedvesség fontos, lásd 3. pont, második bekezdést)
Ugyanez vonatkozik a már meglévő jegyzetre és/vagy könyvre. 

Nem árt, ha az ember rugalmas, mert jártam már párszor úgy, hogy a következő óra anyagát - minő boszorkányság! - az előző órai anyagból kiindulva építettem fel és a tanuló se könyvet, se jegyzetet nem hozott. Na, akkor úgy voltam vele, hogy ki van zárva, hogy még egyszer leírom neki az előző órai anyagot, neki meg lövése nem volt arról mi volt a múlt héten, így videókat néztünk, meg online játékokkal játszottunk.

6. Az angol nyelvű online játékokat amúgy is ajánlom, főleg a gyerektanulóknak. Az akasztófa, a szókeresés, a találd ki milyen állat (vagy más elem) a mondatszerkesztés nagyon népszerű.

7. Óra közben állj meg, és írasd le velük a szavak jelentését és kiejtését is ha kell, mert az ehhez szükséges logika (hogy később is tudjam már ez meg az mit jelent, meg ne íjt ejtsek még fél év múlva áj (eye) helyett) sokszor hiányzik. Persze, ha nincs házi meg otthoni tanulás, akkor végülis van benne logika, minek írja le.

8. Türelem a köbön. Az az általános tapasztalatom, hogy rém lassan lehet csak haladni az anyaggal, és így nagyon lassan, fokozatosan lehet a szókincset is fejleszteni. Ami a mi fogalmaink szerint egy óra alatt megkövetelhető anyag, az itt borzalmasan soknak tűnik és vice versa, az itt elvárható tempó a mi fogalmaink szerint nevetségesen lassú.

9. A kölcsönös szimpátia nagyon fontos. Ez a kedvességből és udvariasságból is adódik, ha valaki eleve úgy áll hozzá, hogy kisfiam, majd akkor gyere vissza órára, ha megtanultad az előző órai anyagot, akkor nagy a valószínűsége, hogy a tanulót akkor látta utoljára. 
Ha nem működik a kémia és nem szimpatikus a tanuló (de fordítva is lehet) akkor szerintem kár erőltetni az együtt tanulást, mert csak frusztráció és gyomorgörcs lesz a vége.

A gyerekek személyisége egyébként is nagyon fontos faktor, nem árt felismerni, és nem magadra venni, ha a gyerek azért undok veled mert nem szeret, vagy azért, mert csak az anyukája kedvéért jár órára, amúgy a háta közepére kívánja az egészet.

Itt a gyerekek többsége nagyon nyílt és kedves és az iskolai szigor (közép-európai értelemben vett) hiánya miatt nem is úgy jön órára, mintha egy tanárral állna szemben. Ha nem tetszik neki, megmondja, vagy legalábbis látszik az arcán, hogy herótja van az egésztől Itt nincs az a típusú megilletődés, hogy én most egy tanárral  (felnőttel) állok szemben, ezért próbálok viselkedni. 

10. És a végére egy saját kudarc: nem biztos, hogy úgy működnek majd a dolgok, ahogy előzőleg olyan szépen elképzeltük. Az én fogam az egyik kiscsoportos foglalkozásba tört bele, amikor 4-5 éveseket próbáltam tanítani. Nem azzal volt a probléma, hogy nem tudtam őket lekötni (tele voltam dalokkal, és foglalkozásra való feladatokkal), hanem az időponttal: túl későn volt az óra, az összes gyerek fáradt volt az ebből adódó fáradtsággal és túlpörgéssel. Az egész órám a fegyelmezéssel telt el, vagy egyenként makacsolták meg magukat, hogy márpedig ő ebben meg ebben nem vesz részt, vagy csoportosan vesztek össze egymással. 
Két hónap (kínlódás) után feloszlattam a csoportot, azzal a kéréssel, hogy találjunk egy megfelelőbb időpontot a kicsik tanítására (habár úgy nehéz, ha reggeltől estig suliban vannak)

Az is előfordult, hogy át kellett csoportosítanom a tanulókat és a pörgős gyereket kivennni a nyugodt, érdeklődő gyerekek közül, mert ez előbbi nemcsak hátráltatta a többit, hanem még szenvedett is a nem neki való feladatoktól.

(Képek forrása: itt és itt)

2017. szeptember 19., kedd

Dél-Brazília - São Francisco do Sul (Santa Catarina állam)

A blumenaui városnézés után egy 2 órás autóút várt ránk Joinvillebe. Este 8 körül értünk Otonielék házához, és azonnal elmentünk egyenként tusolni. Nagyon jól esett a jó meleg zuhany vacsora előtt. Otoniel felesége hússal töltött tortát készített, a gyerekeknek pedig hamburgert. 
Vacsora után én elvittem Caiot aludni, és el is nyomott nyomban az álom, de mivel Caio két órát aludt a kocsiban idefelé jövet, így nem tudott elaludni, hanem inkább a Némó nyomában-t nézte a tévében egy ideig.

Másnap 9-kor keltünk, mivel a hajó csak negyed tizenegykor futott ki a kikötőből. A szigetre egy két órás ebéddel, élőzenével egybekötött hajóút vezetett. Mivel mi indulás előtt nem sokkal érkeztünk, így a legalsó szinten kaptunk asztalt, de nem volt tele a hajó, ezért annyira nem is számított, hogy hol ülünk. 
Felhős, meleg, párás nap volt aznap, ez mondjuk fotózás szempontjából nem volt túl jó hír, viszont a bőrünket sem égette a nap - ezt nem is bántam. 

A sziget a Babitonga-öbölben helyezkedik el, a várost pedig a portugálok alapították 1658-ban, habár a feljegyzések szerint Jean Binot Paulmier De Gonneville francia felfedező volt az első, aki felfedezte magát a szigetet 1503-ban.

Útja során a hajó több kis sziget mellett is elhaladt, ezeken mindenhol házak, vagy nyaralók voltak felépítve szuper kis panorámával a tengerre. Láttunk csónakban halászó helyieket is, és száguldó motorcsónakosokat is.

São Francisco do Sul egyébként elég fontos része a brazil infrastruktúrának, mivel összeköttetésben áll a nyugati partvidékkel, a Karib térséggel, Észak- és Közép-Amerikával, valamint Afrikával, Ázsiával és Európával ahonnan nagy mennyiségű ömlesztett árut kap, ezzel ellátva az anyaországot.

Nem sokkal egy óra után horgonyzott le a hajó a kikötőben, és kaptunk másfél órát, hogy szétnézzünk a városban. A városka hangulata teljesen magával ragadott, ugyanis az utcákat borító macskakövek és a koloniális épületek között úgy éreztem magam, mintha valahol Horvátországban lennék, az Isztrián, esetleg Piranban, Szlovéniában. Ott láttam utoljára emelkedős, macskaköves utcákat, templommal a dombtetőn, éppen ezért teljesen el voltam ragadtatva a szigettől, és a mediterrán hangulattól.

Végigsétáltunk a macskaköves utcácskákon, felmentünk a katolikus templomhoz, majd onnan le a kikötőbe. Ahhoz képest, hogy egy nyugodt kisváros, elég rendes autóforgalom volt a központban, és a mellékutakon is. Egy kis téren sok utastársunk megállt açait és fagyit enni, mi csak üdítőt vettünk magunknak.
Másfél óra pont elég volt a belvárosi sétához, nemsokára mennünk kellett vissza a hajóra. 

A visszaút sokkal gyorsabb volt, mert a hajó nem kacskaringózott annyit a szigetek között, hanem egyenesen visszavitt minket Joinvillebe. Onnan autóba ültünk és egy órányi vezetés után érkeztünk meg Tatiana-ékhoz, hogy ott töltsük az éjszakát, a vendégházukban.

Megint éjfél lett mire ágyba kerültünk, másnap pedig kezdetét vette a majd 8 órás út haza, Santosba.